Motiváció mindig kell! Az élet minden szakaszában, minden területére, mindenkinek, folyamatosan. Így működünk, mi emberek. Ha nincs cél vagy motiváció, feleslegesnek érezzük magunkat, depresszióba zuhanhatunk. 

De mi motiválhat minket? 

Mivel nem vagyunk egyformák, ezért úgy gondolom, mindenkit más. Saját magunkak kell meghatározni céljainkat és azt is, mi az ami inspirálni tud akkor is, amikor lelki válságban vagyunk, mert semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek az elején gondoltuk. 

Engedjétek meg, hogy leírjam a saját motivációs történetem: 

 Még mielőtt  a gyerekek megszülettek minden nyáron Horvátországban töltöttünk pár napot, egy hetet pihenés gyanánt. Aztán, ahogy megszületett első gyermekünk, elmaradt ez a kikapcsoló, minden évben alig várt tengerparti muri. Hozzáteszem, legfőbb oka ennek az anyagi helyzetünk volt. 

Idén nagyon szerettünk volna 3 év után újra eljutni a tengerre és a férjem szülinapi ajándékom gyanánt ki is találta, hogy meglep egy 4napos nyaralás megszervezésével Rovinjba. 

Már megvolt minden. Nagy volt az öröm, hogy meglephet engem. Aztán időközben elromlott az autó legkondija... "Sebaj", gondoltuk, enélkül még megy az autó, bár a 40fokos hőségben 2 gyerekkel ez nem túl kellemes történet, de úgyis éjjel utaznának, így a meleg időszakot el tudjuk kerülni. 

Eljött a szülinapom.  Majd kiugrottam a bőrömből, annyira boldog voltam, hogy ismét mehetünk nyaralni.

Elérkeztünk az utazás napjához. Reggel még egy gyors átnézésen volt az autó, hogy minden rendben legyen vele az úton. És itt jött a második megoldásra váró feladatunk: elromlott a váltó... Azt mondták, ilyen hosszú útra ne induljunk el... Összetrörtünk... És az álmunk is. Minden bepakolva, elkészítve... Esténként erről beszélgettünk, milyen jó lesz, hogy várjuk már. Megtorpantunk, hisz a jelek csak jöttek és jöttek, hogy nem kellene nekünk elindulni. 

Aztán jött az ötlet: nem áll meg  világ! Menjünk bérautóval. Ha igazán akarjuk, meg tudjuk csinálni. Ez a nyaralás nekünk kell és kész! És láss csodát, lett is autónk és még csak bérelni sem kellett, mert egy rokonunktól kölcsön kaptuk. Zárójelben pedig megjegyezném, hogy egy olyan autót, amiben még a légkondi is jó volt :) 

Halnali kettőkor szerettünk volna elindulni, de elaludtunk, kisebbik gyermekünk, Marci, nagyon nehezen aludt el a nagy melegben este, így csak négykor tudtunk útra kelni. (A későbbi történésekhez ez az időpont még fontos lesz). 

Reggel 7 körül értünk a határra, ahol a kedvesen mosolygó határőr hölgyek igen komor arcra váltottak, amikoris kiderült, hogy gyermekeinknek nincs fényképes igazolványa... Így visszafordítottak minket a határról. Igen... Ezt benéztük. Sok mindenre gondoltunk, de erre nem... Szégyen ránk nézve, de mit tudunk csinálni... Megint összetörtünk picit. Ilyen nem lehet, ez nem történhet meg- gondoltuk. Aztán gyorsan, jó csapatjátékosok módjára összeszedtük magunkat és elhatároztuk, hogy csak azért is kijutunk. 

Kaptunk még egy infót a határon, hogy Letenyén az okmányirodában megcsinálják gyorsan a személyit, csak a születési anyakönyvi kivonat kell hozzá. Én ekkor már hahotázva nevettem kínomban, hogy persze, szuper és melyik zsebemből vegyem elő a kivonatokat? :)  Aztán megszereztük azokat is Férjem munkahelye által PDF formában. 

Mire az okmányirodába értünk, már nem kellett sokat várni a nyitáshoz ( milyen szerencse, hogy késve indultunk el) és kb másfél óra alatt meg is voltak az okmányok és kb fél perc alatt a határon is átjutottunk. Gondoltuk, innen már sima ügy lesz. 

Már Rijekánál jártunk, amikor is le kellett volna jönni a pályáról, de a GPS rossz helyre vitt minket, így lett egy bő fél órás csúszásunk, ami csak azért volt fontos, mert így egy nagyjából 6-7 óra helyett mi majdnem 11 órát utaztunk a két kicsi gyermekkel, akik az utolsó 2 órát már sehogysem bírták: idegtépő visítás sztereóban. Még ma is csodálom a Férjemet, hogyan tudott olyan hangzavarban vezetni. 

 Aztán szerencsésen megérkeztünk hála Istennek Rovinjba és egy csodálatos, rég várt nyaralás részesei lehettünk még így is, hogy két picurival mentünk ( pedig azt is mondták sokan, hogy így nem fogjuk élvezni egyáltalán). 

Nos, ez a történet lett azóta az én húzóerőm, amikor úgy érzem, könnyebb lenne feladni. A következő bejegyzésben összegzem ennek a történetnek a tanulságait, viszont addig is írjátok meg nekem kommentben, hogy nektek milyen motivációs történetetek van. Mi az, ami mozgat titeket? Mi az ami segít nem feladni az álmaitokat? Kíváncsian várom ;) 

Megosztás a facebookon